A hetvenes évek végén Franco Basaglia pszichiátert nevezték ki az olaszországi Goriciai Elmegyógyintézet vezetőjének. Egy olyan intézet élére került, ahol 1200 pszichoszociális fogyatékkal élő emberek élt. Közülük keveseket vártak haza és kevesen reménykedtek már az értelmes élet lehetőségében. Már „leírták” magukat.
Xxx
A főnővér belépett az új igazgatóhoz, az aláírását kérte, hogy az ágyhoz kötözzenek egy pácienst. Basaglia megdöbbent, majd azt mondta:
– Én ilyet nem írok alá!
– Akkor most mi lesz? – kérdezte a főnővér.
– Nem tudom – felelte Basaglia. – De beszéljük meg! –
Ez a pillanat a rehabilitáció nagy és reményteljes pillanata: egy vezető nem akart uralkodni, bevallotta, hogy nem tudja a megoldást, és párbeszédet kezd. Majd közös döntéseket hoz az érintettekkel.
Az elmegyógyintézetből (ön)gyógyító közösség lett.
Ebből a folyamatból született meg a világon máig egyedülálló olasz mentális reform. Lassanként minden nagy intézményt bezártak szerte Olaszországban, az utolsókat a kilencvenes években és e közös „alkotás” része s szimbóluma lett a „kék ló”, amelyet a goriciai intézet addig világtól elzárt lakói és az őket gondozók közösenkészítettek papírmaséból. Ünnepséget rendeztek, és a kék lovat kitolták az intézet parkjából…